The soul needs to be fed as well. 

 

 

...because no true peace needs guns and death to be achieved

A következő történetem a háborúk által okozott érzelmi károkra összpontosít, azt sem gazdasági, sem politikai szemszögből nem közelíti meg. A történet az első szótól az utolsóig, a benne szereplő nevekkel együtt, kitalált, a jelenség viszont nem.
A legtöbbször leküzdhetetlen poszttraumás stresszre szeretném felhívni most a figyelmet egy volt katona szemszögéből.
Ne feledjük, hogy a háború olyan állat, amely pusztulása és pusztítása után is él.

 

Chapter from the diary of a psychiatrist

Doctor: Cathy Stevens
Patient: Michael Julian
Age: 32
Title: Love and War

Michael Julian was my only war veteran patient. He was never able to get over the things he saw in war, even though he was able to carry on with his life, his traumatizing experiences affected the way he saw the world. I treated him for 1.5 years, I tried every method there is to help him out of his trauma, but without any spectacular progress. We had our last session in 10/22/2006.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 I was about to ask him how he’s been since our last session, when out of nowhere he started:

-          While you’re on the battlefield, you don’t think. You fight, you’re trying to make it, you block out reality and you’re trying to stay alive. Your heart races and the adrenaline rush caused by the fear of death and pain keeps you moving forward like a beast. Unconsciously you know that you should run the opposite direction, you should quit, but it’s not an option, you are already in the middle of flying bullets and also “real soldiers are not cowards”, they don’t run from the battlefield. So you fight, until it’s over, until it’s really over.
Then war ends. You survive. You are happy the fight is over. Your heart calms down slowly, the adrenaline wears off and you fall to your knees with both sedation and exhaustion.  You can barely believe: it’s really over.
Then you slowly come to your senses. You look around, and you see corpses everywhere and the smell of blood in the air is disgusting, the battlefield: unrecognizable. You start to gasp, but your heart won’t follow, it’s too tired from racing, so it’s just you there out of breath, unable to believe the agony you feel caused by the sight that lies in front of you.  You put your palms on your face and cover your eyes with horror. You realize: In a war, nobody wins. You either stay alive or you die.
Eventually you get on your feet and quickly move from the battlefield and try to not look around or look back. 
When war ends, whether it ends with a truce, peace treaty or occupation, there’s no peace, because no true peace needs guns and death to be achieved. Selfishness, feeling superior to the others, greed, thirst for more power, bad interest – these things need guns and death. Peace only needs two people who want it, who are willing to sit down and settle their differences for the sake of a good relation between the nations. Communication should be enough.
You go home; family and friends hugs greet you and cherish you for just being alive. Even though their presence and love comfort you, and makes you feel glad you’re alive for them, you’re unable to delete what you saw on the battlefield, what you had to become in order to keep your life. You smile, you laugh, you eat your warm and freshly cooked meal, you hug, you kiss, you love, you dance, you go out for a drink with your friends, you continue with your life, yet it will never be the same as before you got your military letter of invitation, because you discover something extremely important as the days and weeks go by:  what you saw was indelible, awful and sickening. You are unable to just move on with your life like war is a normal part of human existence. Like brutally killing each other and stepping over the dead bodies of hundreds of people while moving forward into killing is normal. You start to think about the damage that’s been done to you, you start to realize that even though you kept telling your family and friends, but most importantly to yourself that you are okay, you are sure as hell everything but okay. You are damaged. The images burn your eyes, and you know, you will need many years and therapy to learn to live with what you had to experience.  You admit this to yourself, and you learn to be patient with yourself, you learn to cope with the anger, live with the horror, but you will never be the same person who you were before you left to join the force. --------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Even though he admitted he needed more help and he seemed realistic, even semi-optimistic about his future, he never returned to therapy or answered any of my calls.

Months after I found out he overdosed on sleeping pills, the police officer who found him called me and said the only things he had with him were his diaries, and on the last page of his last diary he left a message for a woman named Cathy Stevens: 

“Thank You for trying Cathy, but sadly I was a lost case from the very beginning.”


 

Cathy Stevens

10/22/2006.

... az írás ami megtörte a jeget

Az első írásom amit megmutattam a nagyközönség előtt a 'Not the sheep' című filozofikus kis történetem volt. Alig pár hete került erre sor, amikor a Miss International Hungary - Miss Talent című alversenyén részt vettem. Sokat gondolkodtam azon, mit adjak elő, először az írás meg sem fordult a fejemben, hiszen mint említettem ez egy olyan része volt az életemnek, amit hét lakat alatt őriztem. Viszont egyik írásomat különösen megszerettem, és ez a szeretet volt az ami először sarkallt arra, hogy meg merjem mutatni ezt az oldalam. Ekkor éreztem, hogy megérett az írásom arra, hogy kirepüljön a fészekből. Párszor elgyakoroltam otthon, elképzelvén, hogy a zsűri szúrós tekintettel figyel, de minden alkalommal könnyesek lettek a szemeim már a történet közepénél, nem tudtam végig mondani. Ennek ellenére megfogadtam magamnak, hogy kitartok az elhatározásom mellett, lesz ami lesz. Nagyon ideges voltam az előadásom előtt, mégis amikor a színpadra léptem a papírral és a mikrofonnal a kezemben, egy addig rejtőzködő, gyülemlő energia, egyszer csak felszabadult belülről. Hogy milyen visszajelzést kaptam? Először jöjjön maga a történet:

NOT THE SHEEP

I looked at the card, a landscape I haven’t seen before layed on it with a shepherd leading his sheep home in the sunset. I grinned with trembling lips and murmured: “Poor sheep”.
He looked at me abruptly, wondering why on Earth I just said that. He expected me to be angry or sad, he expected tears, but I showed no signs of mien.
“Why are they poor?” – He asked incomprehensibly, after a few seconds of attempting to figure out my strange reaction.
“The shepherd is there to protect them, the wolf is around to catch them and the sun is there to warm them. But what do they know? The sheep may never have a trouble in the world, because they don’t know about any trouble. They are not concerned about anything; they’re always in a collective, safe environment. Kind of like a human being who’s emotionally ignorant. Do you get me?”
He looked at me unusually, even though he knew me very well, not even he was able to make sense of my sudden outburst of thoughts. I realized I was making no sense to him, so I continued from a different perspective:
“In my life, I want to be the brave shepherd, I want to have responsibilities, I want to lead, I want to take care, I want to defend my sheep from the hungry wolves of the world. My sheep are my beliefs, my power, my dignity and my family.
In my life, I want to be the wolf, I want to feel hungry, I want to feel alone, so I can meet my true character, and hope to be stronger than to give into wickedness, I want to be scared of the shepherd and instead of stealing his sheep I want to befriend him and so he will willingly give me food and clean water. The wolf is my pain, and God is the shepherd.
In my life I want to be the sun, through my sunbeam I want to give, care, nurture, warm hearts, tirelessly get up and settle down, bring hope and light, never asking for anything in return. The sun is my love, and I want to share it unconditionally.
You see being the shepherd, the wolf, or the sun, is by far more complicated and hard to be in this life, than sheep. But if I could choose a million times over, I’d still never choose to be sheep.”
He nodded with a light unsure smile on his face, he liked my philosophical nature, but he didn’t know that I only told this story to remind myself of who I am, preventing my true emotions from bursting out into tears when I saw the name under the postcard:
“I think about you often.
Amil” 

Féltem attól, hogyan fogják majd az emberek fogadni az előadásom, hogy megértik-e a történetet amit írtam, de amikor megláttam, hogy a zsűri tagjai közül páran könnyekkel küszködnek, akkor igazán boldog lettem, mert tudtam, hogy nem a szomorúság, hanem a meghatottság hozta ki belőlük ezt a reakciót, tudtam, hogy a szavaim elértek a szívükhöz is, és nekem ez volt a célom. Az alversenyt nem nyertem meg, de egy pillanatig sem voltam emiatt szomorú, hiszen meglépni ezt a lépést számomra eddig lehetetlennek tűnt, ma pedig azért írhatom ezt a blogot, mert akkor le tudtam győzni önmagam és mertem hinni a képességemben. Örömmel emlékszem vissza erre a napra.

...megérett a bemutatásra

Sokáig kerestem önmagam a blogolás világában is. Egy-két stílust és témát kipróbáltam már, de valamiért egy kis idő után sosem voltam megelégedve a tartalommal. Nem adta át kellőképp amit szerettem volna azoknak, akik olvassák.
Amikor Törökországban éltem és útinaplót írtam , nagyon élveztem, de pár hónap után kicsúszott az idő a kezeimből és már nem tudtam folytatni a blogolást. Kicsivel ezután megpróbáltam ismét egy rendszeresen blogolni, aminek elkészítésébe sok időt fektettem, pár hét után azonban letöröltem, mert nem éreztem eléggé magaménak, és nem is igazán tudtam, milyen irányba szeretném vinni azt, ezért megfogadtam, hogy a következő blogomba csak akkor kezdek bele, ha már pontosan tudom mit szeretnék, hogy tükrözzön, és hogyan adjam ezt át. Csak egy dolog volt amit mindig pontosan tudtam: írni szeretnék.

Tulajdonképpen mit is tervezek elérni az írással?

Adni. Gondolataim, írásaim megosztásával megértést, erőt szeretnék adni, emellett szeretném ha írásaim elgondolkodtatnák olvasójukat, hogy együtt gondolkodjunk, hogy egymásból inspirációt nyerjünk és ezáltal egymást építsük, hogy hassunk egymásra.
Hogy miket is írok?

Főként angol nyelven (de természetesen magyarul is), mindenfélét. Életem során mindig azt mondták nekem "hallgass a szívedre" vagy, "hallgass az eszedre", én azt mondom, ha a páratlan igazságot keresed, "hallgass a lelkedre". Békében kell lenned, mert a szív és az ész csatájától nem tudod meghallani halk, lágy szavát, de ha sikerül lesz egy kiváló iránytűd. Ezért merem azt állítani, hogy minden írásom a lelkemből származik, hiszen onnan nyerek inspirációt. Ami nem érinti a lelkem, azon hiába jár az eszem, vagy ketyeg a szívem, nem kerül papírra.

Miért most?

Tizenkét éves korom óta írok, de sosem jeleskedtem vele, sosem mutattam meg senkinek ezt az oldalam, pedig egyik kedvenc tevékenységemmé vált az írás és egyben legnagyobb titkommá.
Ma már úgy érzem megérettek az írásaim arra, hogy megmutassam őket, de miért pont most? Pár éve még megelégedtem azzal, ha csak magamnak írtam, olyan tevékenységnek számított ez nekem, mint másnak az olvasás, vagy a meditáció, ám ahogy múltak az évek, megjelent egy erős és határozott érzés bennem: adni akarok másoknak is abból az érzésből, amit érzek, amikor írok. Ha visszaemlékszem, én hányszor és mennyi mindent kaptam egy-egy ember írásait olvasva, akikkel egyszer sem kellett találkoznom, írásaikon keresztül viszont képesek voltak megérinteni, megvigasztalni, erőt adni, mosolyt csalni az arcomra, egyszóval segíteni, amikor a legjobban kellett.

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen tudunk egymásnak segíteni, én ezt a módszert választottam. Természetesen fogalmam sincs róla, hogy képes vagyok-e erre, de azt mondják a szándék a fontos, és ez bennem őszintén megvan. 

 

Pásztor Noémi