... az írás ami megtörte a jeget

Az első írásom amit megmutattam a nagyközönség előtt a 'Not the sheep' című filozofikus kis történetem volt. Alig pár hete került erre sor, amikor a Miss International Hungary - Miss Talent című alversenyén részt vettem. Sokat gondolkodtam azon, mit adjak elő, először az írás meg sem fordult a fejemben, hiszen mint említettem ez egy olyan része volt az életemnek, amit hét lakat alatt őriztem. Viszont egyik írásomat különösen megszerettem, és ez a szeretet volt az ami először sarkallt arra, hogy meg merjem mutatni ezt az oldalam. Ekkor éreztem, hogy megérett az írásom arra, hogy kirepüljön a fészekből. Párszor elgyakoroltam otthon, elképzelvén, hogy a zsűri szúrós tekintettel figyel, de minden alkalommal könnyesek lettek a szemeim már a történet közepénél, nem tudtam végig mondani. Ennek ellenére megfogadtam magamnak, hogy kitartok az elhatározásom mellett, lesz ami lesz. Nagyon ideges voltam az előadásom előtt, mégis amikor a színpadra léptem a papírral és a mikrofonnal a kezemben, egy addig rejtőzködő, gyülemlő energia, egyszer csak felszabadult belülről. Hogy milyen visszajelzést kaptam? Először jöjjön maga a történet:

NOT THE SHEEP

I looked at the card, a landscape I haven’t seen before layed on it with a shepherd leading his sheep home in the sunset. I grinned with trembling lips and murmured: “Poor sheep”.
He looked at me abruptly, wondering why on Earth I just said that. He expected me to be angry or sad, he expected tears, but I showed no signs of mien.
“Why are they poor?” – He asked incomprehensibly, after a few seconds of attempting to figure out my strange reaction.
“The shepherd is there to protect them, the wolf is around to catch them and the sun is there to warm them. But what do they know? The sheep may never have a trouble in the world, because they don’t know about any trouble. They are not concerned about anything; they’re always in a collective, safe environment. Kind of like a human being who’s emotionally ignorant. Do you get me?”
He looked at me unusually, even though he knew me very well, not even he was able to make sense of my sudden outburst of thoughts. I realized I was making no sense to him, so I continued from a different perspective:
“In my life, I want to be the brave shepherd, I want to have responsibilities, I want to lead, I want to take care, I want to defend my sheep from the hungry wolves of the world. My sheep are my beliefs, my power, my dignity and my family.
In my life, I want to be the wolf, I want to feel hungry, I want to feel alone, so I can meet my true character, and hope to be stronger than to give into wickedness, I want to be scared of the shepherd and instead of stealing his sheep I want to befriend him and so he will willingly give me food and clean water. The wolf is my pain, and God is the shepherd.
In my life I want to be the sun, through my sunbeam I want to give, care, nurture, warm hearts, tirelessly get up and settle down, bring hope and light, never asking for anything in return. The sun is my love, and I want to share it unconditionally.
You see being the shepherd, the wolf, or the sun, is by far more complicated and hard to be in this life, than sheep. But if I could choose a million times over, I’d still never choose to be sheep.”
He nodded with a light unsure smile on his face, he liked my philosophical nature, but he didn’t know that I only told this story to remind myself of who I am, preventing my true emotions from bursting out into tears when I saw the name under the postcard:
“I think about you often.
Amil” 

Féltem attól, hogyan fogják majd az emberek fogadni az előadásom, hogy megértik-e a történetet amit írtam, de amikor megláttam, hogy a zsűri tagjai közül páran könnyekkel küszködnek, akkor igazán boldog lettem, mert tudtam, hogy nem a szomorúság, hanem a meghatottság hozta ki belőlük ezt a reakciót, tudtam, hogy a szavaim elértek a szívükhöz is, és nekem ez volt a célom. Az alversenyt nem nyertem meg, de egy pillanatig sem voltam emiatt szomorú, hiszen meglépni ezt a lépést számomra eddig lehetetlennek tűnt, ma pedig azért írhatom ezt a blogot, mert akkor le tudtam győzni önmagam és mertem hinni a képességemben. Örömmel emlékszem vissza erre a napra.

...megérett a bemutatásra

Sokáig kerestem önmagam a blogolás világában is. Egy-két stílust és témát kipróbáltam már, de valamiért egy kis idő után sosem voltam megelégedve a tartalommal. Nem adta át kellőképp amit szerettem volna azoknak, akik olvassák.
Amikor Törökországban éltem és útinaplót írtam , nagyon élveztem, de pár hónap után kicsúszott az idő a kezeimből és már nem tudtam folytatni a blogolást. Kicsivel ezután megpróbáltam ismét egy rendszeresen blogolni, aminek elkészítésébe sok időt fektettem, pár hét után azonban letöröltem, mert nem éreztem eléggé magaménak, és nem is igazán tudtam, milyen irányba szeretném vinni azt, ezért megfogadtam, hogy a következő blogomba csak akkor kezdek bele, ha már pontosan tudom mit szeretnék, hogy tükrözzön, és hogyan adjam ezt át. Csak egy dolog volt amit mindig pontosan tudtam: írni szeretnék.

Tulajdonképpen mit is tervezek elérni az írással?

Adni. Gondolataim, írásaim megosztásával megértést, erőt szeretnék adni, emellett szeretném ha írásaim elgondolkodtatnák olvasójukat, hogy együtt gondolkodjunk, hogy egymásból inspirációt nyerjünk és ezáltal egymást építsük, hogy hassunk egymásra.
Hogy miket is írok?

Főként angol nyelven (de természetesen magyarul is), mindenfélét. Életem során mindig azt mondták nekem "hallgass a szívedre" vagy, "hallgass az eszedre", én azt mondom, ha a páratlan igazságot keresed, "hallgass a lelkedre". Békében kell lenned, mert a szív és az ész csatájától nem tudod meghallani halk, lágy szavát, de ha sikerül lesz egy kiváló iránytűd. Ezért merem azt állítani, hogy minden írásom a lelkemből származik, hiszen onnan nyerek inspirációt. Ami nem érinti a lelkem, azon hiába jár az eszem, vagy ketyeg a szívem, nem kerül papírra.

Miért most?

Tizenkét éves korom óta írok, de sosem jeleskedtem vele, sosem mutattam meg senkinek ezt az oldalam, pedig egyik kedvenc tevékenységemmé vált az írás és egyben legnagyobb titkommá.
Ma már úgy érzem megérettek az írásaim arra, hogy megmutassam őket, de miért pont most? Pár éve még megelégedtem azzal, ha csak magamnak írtam, olyan tevékenységnek számított ez nekem, mint másnak az olvasás, vagy a meditáció, ám ahogy múltak az évek, megjelent egy erős és határozott érzés bennem: adni akarok másoknak is abból az érzésből, amit érzek, amikor írok. Ha visszaemlékszem, én hányszor és mennyi mindent kaptam egy-egy ember írásait olvasva, akikkel egyszer sem kellett találkoznom, írásaikon keresztül viszont képesek voltak megérinteni, megvigasztalni, erőt adni, mosolyt csalni az arcomra, egyszóval segíteni, amikor a legjobban kellett.

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen tudunk egymásnak segíteni, én ezt a módszert választottam. Természetesen fogalmam sincs róla, hogy képes vagyok-e erre, de azt mondják a szándék a fontos, és ez bennem őszintén megvan. 

 

Pásztor Noémi