...megérett a bemutatásra

Sokáig kerestem önmagam a blogolás világában is. Egy-két stílust és témát kipróbáltam már, de valamiért egy kis idő után sosem voltam megelégedve a tartalommal. Nem adta át kellőképp amit szerettem volna azoknak, akik olvassák.
Amikor Törökországban éltem és útinaplót írtam , nagyon élveztem, de pár hónap után kicsúszott az idő a kezeimből és már nem tudtam folytatni a blogolást. Kicsivel ezután megpróbáltam ismét egy rendszeresen blogolni, aminek elkészítésébe sok időt fektettem, pár hét után azonban letöröltem, mert nem éreztem eléggé magaménak, és nem is igazán tudtam, milyen irányba szeretném vinni azt, ezért megfogadtam, hogy a következő blogomba csak akkor kezdek bele, ha már pontosan tudom mit szeretnék, hogy tükrözzön, és hogyan adjam ezt át. Csak egy dolog volt amit mindig pontosan tudtam: írni szeretnék.

Tulajdonképpen mit is tervezek elérni az írással?

Adni. Gondolataim, írásaim megosztásával megértést, erőt szeretnék adni, emellett szeretném ha írásaim elgondolkodtatnák olvasójukat, hogy együtt gondolkodjunk, hogy egymásból inspirációt nyerjünk és ezáltal egymást építsük, hogy hassunk egymásra.
Hogy miket is írok?

Főként angol nyelven (de természetesen magyarul is), mindenfélét. Életem során mindig azt mondták nekem "hallgass a szívedre" vagy, "hallgass az eszedre", én azt mondom, ha a páratlan igazságot keresed, "hallgass a lelkedre". Békében kell lenned, mert a szív és az ész csatájától nem tudod meghallani halk, lágy szavát, de ha sikerül lesz egy kiváló iránytűd. Ezért merem azt állítani, hogy minden írásom a lelkemből származik, hiszen onnan nyerek inspirációt. Ami nem érinti a lelkem, azon hiába jár az eszem, vagy ketyeg a szívem, nem kerül papírra.

Miért most?

Tizenkét éves korom óta írok, de sosem jeleskedtem vele, sosem mutattam meg senkinek ezt az oldalam, pedig egyik kedvenc tevékenységemmé vált az írás és egyben legnagyobb titkommá.
Ma már úgy érzem megérettek az írásaim arra, hogy megmutassam őket, de miért pont most? Pár éve még megelégedtem azzal, ha csak magamnak írtam, olyan tevékenységnek számított ez nekem, mint másnak az olvasás, vagy a meditáció, ám ahogy múltak az évek, megjelent egy erős és határozott érzés bennem: adni akarok másoknak is abból az érzésből, amit érzek, amikor írok. Ha visszaemlékszem, én hányszor és mennyi mindent kaptam egy-egy ember írásait olvasva, akikkel egyszer sem kellett találkoznom, írásaikon keresztül viszont képesek voltak megérinteni, megvigasztalni, erőt adni, mosolyt csalni az arcomra, egyszóval segíteni, amikor a legjobban kellett.

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen tudunk egymásnak segíteni, én ezt a módszert választottam. Természetesen fogalmam sincs róla, hogy képes vagyok-e erre, de azt mondják a szándék a fontos, és ez bennem őszintén megvan. 

 

Pásztor Noémi